Elszórt kalászok II. – 1940
Felhasználom ezt az alkalmat arra, hogy kedves Vezetőnknek ezt a plasztikus kifejezését, az elszórt kalászok szellemi értelmezését is megvilágítsam, mert valószínűnek tartom, hogy olvasótáborunkban sokan vannak, akik ennek igazi, benső értelmét nem ismerik, vagy legalábbis nem mélyedtek eléggé bele ennek a szimbolisztikus kifejezésnek szellemi értelmezésébe.
Kedves Vezetőnk reánk, szellemhívőkre alkalmazza az elszórt kalászok jelzőt. Mi vagyunk az elszórt, vagy elhullott kalászok, míg velünk szemben azok, akik egyházaik keretén belül simán — hogy úgy mondjam — szinte minden megeről- tetés nélkül dolgozzák ki a maguk megigazulását és üdvözülését, a kévékben lévő kalászok.
Ő tudniillik azt mondja, hogy akik híven és lelkiismeretesen töltik be egyházuk parancsait, azoknak nincs szükségük bizonyságokra, hogy elhiggyék a láthatatlan világ és a magasabb rendű igazságok uralmát. Ezek a lelkek a velük egynemű tömegben, egymást hitben támogatva, nagyobb ütközések nélkül jutnak el oda, ahova a hitüket vesztett lelkek nagy és nehéz küzdelmek után csak megbizonyosodások és nagy erőfeszítések árán juthatnak el. Amazok a lélekcsoportok a kévék, amelyek a mennyei csűrökbe betakaríttattak. Mivel azonban ma az, utolsó órákat, a végkifejlés korszakát éljük, azt az alkonyatot, amely után az az éjszaka következik, amelyben az Úr szavai szerint „senki sem munkálkodhat”: tehát az Úr kiküldi az ő munkásait, hogy megfeszített munkával igyekezzenek összegyűjteni a hit mezején elmaradt, a tarlón elhullott kalászokat is a hitnek és a bizonyságoknak gereblyéjével.
Ezek az elhullott kalászok vagyunk mi, akikért a mennyei kegyelem az alkony szürkületében még egyszer lehajol, hogy mielőtt még az éj sötétje bekövetkeznék, mi is bejuthassunk a mennyei csűrökbe, ahova a kévék már régebben betakaríttattak.
Részlet Pátkai Pálnak a Az elszórt kalászok kötetei szerkesztőjének előszavából
